2021-et írtunk. A világ még mindig a Covid szorításában vergődött: maszkok, távolságtartás, telefonos vizitek és az az állandó, fojtogató bizonytalanság, ami a kórházak környékét lengte körül. Ebben a díszletben kezdődött az én történetem is, egy teljesen hétköznapi, szúró fájdalommal a hasam jobb alsó részén.
.
.
„Biztos csak felfáztam” – mondtam magamnak, és szerintem ezzel mindannyian így vagyunk. Diagnosztizáltam magam a Google segítségével, és magabiztosan hívtam a háziorvost:
.
„Doktornő, tegyen fel a felhőbe egy kis antibiotikumot, felfáztam, megoldjuk.”
.
Megtörtént. Beszedtem. De a fájdalom nemhogy nem múlt el, hanem egyre sötétebb és élesebb lett.
.
.
Ismét telefonáltam. „Ez a gyógyszer nem ér semmit, kérek valami erősebbet! És tegyen fel Flector port is, mert már nem bírom a fájdalmat!” – követelőztem szinte, mert akkor még azt hittem, az egészségem feletti kontroll az én kezemben van, és csak egy recept választ el a gyógyulástól. Telt az idő, fogyott a Flector, a fájdalomcsillapítók pedig sorra mondtak csődöt.
.
.
Amikor harmadszor hívtam fel a doktornőt újabb adag porért, végre elhangzott a mondat, ami elindította a lavinát:
.
„Most már elég, kapja össze magát és jöjjön le, látni akarom!”
„Most már elég, kapja össze magát és jöjjön le, látni akarom!”
.
A vizsgálat rövid volt, de emlékezetes. Amikor a doktornő keze elérte azt a bizonyos kritikus pontot, akkorát ugrottam a vizsgálóasztalon, hogy magam is megijedtem a saját reakciómtól. Ott, abban a pillanatban a „felfázás” illúziója szertefoszlott.
.
.
„Azonnal menjen át a sebészetre!” – nyomta a kezembe a beutalót.
.
.
Az SZTK-ban a Covid miatti üresség és a sürgősség feszültsége vibrált a levegőben.
.
.
A sebész is csak értetlenül állt a leleteim előtt. Nyomkodott, kérdezgetett, de nem látott tisztán.
.
„Nem tudom pontosan, mi ez, de hogy nem maradhat így, az biztos” – mondta, és már írta is a következő papírt:
.
.
Sürgősségi osztály. Sürgős megjelöléssel. Azonnal.
.
.
Így kezdődött a kálváriám. Egy rossz (ön)diagnózissal, néhány tasak fájdalomcsillapítóval és azzal a naiv hittel, hogy ez csak egy kis kellemetlenség. Akkor még nem tudtam, hogy a sürgősségi ajtaja mögött egy olyan világ vár rám, amiből már soha nem jövök ki ugyanazon az emberként, aki aznap reggel felkelt.
.
A történetet és a megpróbáltatásokat hamarosan folytatom.
.
.
Te is voltál már úgy, hogy azt hitted, csak valami apróság, és közben valami sokkal nagyobb baj közeledett? Mennyire bíztok meg a saját megérzéseitekben, vagy ti is hajlamosak vagytok „félrediagnosztizálni” magatokat, csak hogy ne kelljen orvoshoz menni? Írjátok meg, ti hogyan kerültetek először a rendszerbe!
